Számunkra, akik az érzékszerveink közül elsősorban a látásunkra hagyatkozunk, szinte elképzelhetetlen, hogy milyen lenne az élet, ha ezt a képességünket elveszítenénk. Még egy ruha felvétele is jelentősen megnehezülne, nem beszélve a többi, bonyolultabb cselekményünkről. És vajon hogyan ennénk meg egy tál ételt úgy, hogy nem borítjuk ki és nem kotorjuk le a tányérról?

Tegnap a Fehér Bot világnapja alkalmából (október 16.) a Vakok és Gyengénlátók Baranya Megyei Egyesülete megrendezte a láthatatlan vacsoráját a Paulus Kávézóban. Az esemény lényege, hogy a részt vevők, látássérültek és látó segítők közreműködésével egy éttermi vacsorán vesznek részt úgy, hogy egész idő alatt le van takarva a szemük. Idén én is részt vettem rajta az egyik legjobb barátnőmmel.

A bejárattól nem messze már vártak minket, és megkaptuk a szemkendőnket, amit viselni kellett. Személy szerint jobban örültem volna, ha teljes sötétség van, mint mondjuk a láthatatlan kiállításban, de nyilván szervírozás meg zene szempontjából az jóval nehezebb lett volna, szóval oké. Az első próba: eljutni a teremig. Nekem könnyebb dolgom volt, mert egy vezetőcsík miatt a lábammal érzékeltem, hogy meddig kell menni és merre. A probléma az volt, hogy erre egyszerre egy ember tudott erre rálépni, mert elég vékony volt, így a partnerem kénytelen volt belém kapaszkodni és úgy menni mellettem, ami nekem eleve egy furcsa helyzet volt: miközben én sem láttam, volt valaki, aki rám van utalva.

A következő feladat a kabát levétele és felakasztása volt, ez egész jól sikerült, majd be kellett menni a vacsora helyszínre. Csakhogy itt két lépcső állt az utunkba. Ösztönösen kerestem egy korlátot a lépcső mellett, de nem volt. Kénytelen voltam felmérni a lépcső nagyságát és utána lelépni. Mindössze 2 lépcsőről beszélünk, de szerintem több mint 1 percet szórakoztam vele. Utána keresni kellett egy asztalt. Nagy szerencsénkre az ajtóhoz legközelebbit nem foglalta el senki, így gyorsan le tudtunk ülni egymással szemben.

Forrás: pauluscafe.hu

A következő részben fel kellett térképeznünk az asztalt. A kést, villát és poharat hamar megtaláltam, illetve egy desszertkanalat is, ebből kiderült, hogy valami pohárdesszertünk fogunk kapni. Az asztalunknál még ketten ültek, egyikük látássérült volt, így kb. sorstársként tekinthettük rá ebben a 2 órában, az utolsó ember mindent látott, hogy segíthessen nekünk. Az első feladat az asztalnál: italt kéne tölteni. Ez menni fog. Az ismert énekesnő, Agárdi Szilvi anno mutatott nekem erről egy trükköt. Ha az ujjam a poháron belül helyezem el, kb. 1-2 centire a perem alatt, akkor, amikor érzem a folyadékot az ujjamon, akkor abbahagyom a töltést ( zene miatt a hallásunkra is nehezebben tudtunk hagyatkozni). Töltöm, töltöm, töltöm…de csak nem érzem az ujjamon ezt a hideg érzést. Nem lehet, hogy rosszul tartom a poharat és valahol máshol folyik ki? Most mindenki rajtam röhög?  Inkább fejezzük be. Aztán amikor megfogtam és számhoz emeltem a poharat, éreztem, hogy kb. félig van. A látó segítőnk biztosított, hogy nem öntöttem mellé, csak nagyon óvatosan töltöttem. Amit viszont egyáltalán nem vettem észre, hogy töltés közben a másik kezemet beletettem a salátás tálba, így kicsit le kellett törölni róla a tejfölt. Egy másik kissé bosszantó dolog volt, hogy amikor én eszem valahol és közben kortyintok egyet az italomból, akkor sosem figyelek arra, hogy hova teszem le a poharat. No, ebben az esetben ez nagyon nagy könnyelműség, többször végig kellett tapogatnom a fél asztalt, hogy megtaláljam a poharat.

Nem sokkal később megkaptuk a főételt, én rántott húst, rizst és hasábburgonyát, ez viszonylag könnyen fogyaszthatónak tűnt, de közben azért éreztem, hogy nem olyan egyszerű. A hús felvágása még ment is, de azt nagyon nehezen lőttem be, hogy mekkora szeletet is vágtam tulajdonképpen, ráadásul, mivel egymásra volt téve a két hús, egy alkalommal nem tűnt fel, hogy egyszerre vágtam a két szelet húsból, csak akkor, amikor már a villámon volt. Néha csábítónak éreztem volna megfogni az ételt és beleharapni, de az éttermi etikett ismerete ebben megakadályozott, meg féltem, hogy vajon mennyien látnak, engem valójában. Más jellegű problémát jelentett, hogy néha a húst vágva kikotortam valamennyi köretet, és ezt éreztem is.  Vicces jelenet volt, hogy a segítő szólt, hogy kitolom a rizst a tányérról, én meg ösztönösen válaszoltam, hogy látom, holott valójában semmit sem láttam, csak éreztem a tányér szélét és tudtam, hogy leesik. Szerencsére elég nagy tányérban kaptuk az ételt, nem tudom, hogy a Paulusban tényleg ekkorák-e vagy csak a kedvünkért adtak nagyobbat, de ez azért segített.

A desszert tiramisu krémpohár volt, ahol azonnal nehézséget okozott, hogy a benne lévő babapiskótát a kiskanállal hogy vágjuk el. Ezzel nem is próbálkoztam, ezt kiszedtem kézzel és megettem. A krémet ki tudtam kanalazni, itt sokat segített, hogy éreztem a pohár falát, így a kanalat mindig annak mentén toltam felfele, úgy ettem. Ez úgy éreztem, hogy viszonylag jól működik.

Bár ebben a cikkben nem szeretnék komolyabb gasztronómiai fejtegetésekbe belemenni, nem is ez a cél, de azért annyit megjegyeznék, hogy mindegyik étel nagyon ízletesre sikerült, a hús panírja ropogott, maga a sertéskaraj meg hagyományos, de jól fűszerezett volt, és a saláta is nagyon ízlett, sokféle zöldségből készült, kapott egy kis tejfölt is, szóval minden rendben. A desszert állaga remek volt, nagyon jó, krémes, én személy szerint jobban szeretem, ha egy picit intenzívebb a kávé íze egy tiramisuban (ahogy édesanyám csinálja 🙂 ), de ezen nem veszünk össze, ez is ízlett.

Az étkezés után levehettük a szemkendőnket és megnézhettük, hol is vagyunk. Kissé meg is lepődtem. Azt hittem, hogy egy hatalmas teremben vagyunk és kb. 40-50 ember vesz részt ezen a rendezvényen, viszont nem, egy jóval kisebb szobában tartózkodtunk, kb. 20-25 ember, és a zenész (Kozma János, akivel utcazenészként szerintem már többen találkoztatok a Bajcsy-Zsilinszky utca környékén). Körülnéztem magam körül. Tőlem balra egy kis darab zöldsaláta maradék volt, jobbra a Földön néhány szem rizs, előttem pedig kakaópor, ami szerintem a kakaóval behintett babapiskótáról eshetett le. Az arcom nagyjából tiszta maradt, bár a ruhámon egy kisebb folt volt, a kezem meg szintén kakaós lett. De az asztalon lévő „látó” segítő azt mondta, hogy őt meglepte, hogy én is és a partnerem is mennyire ügyesen oldottuk meg a helyzetet. Az ő esetében külön ez fokozottan igaz, szinte semmi maradék nem került az asztalára, bár a lábánál egy zöldborsót találtunk. A probléma csak annyi, hogy az ő menüjében nem is volt borsó. Az enyémben viszont igen…na jó, inkább ugorjunk!

Azért egy kevés került a földre…

Nem tudom, hogy az Egyesület a jövőben szervez-e hasonló rendezvényt, de ha igen, ajánlom mindenkinek kipróbálásra, nagyon hasznos tapasztalat, és egészen más aspektusból látom azóta a látássérültek helyzetét, hogy kicsit bele kellett élnem magam a helyzetükbe.  Meg azért sikerült egy jót enni (a legtöbb vendég panaszkodott arra, hogy a küszködés miatt nem tudtak annyira figyelni magára az ételre, de nekem nem vonta el ez a figyelmem az ízektől). Az ára 4.000 forint/fő volt, de ebbe beletartozott a főétel, a desszert, a gyakorlatilag korlátlan mennyiségű szörp, valamint a szervezés is (a szemkendőt sajnos vissza kellett adni, pedig elvittem volna emlékként), így összességében szerintem egy ilyen estéért ez nem nagy ár.