Jávor Benedek politikai pályafutását még a LMP színeiben kezdte el, majd 2012-ben lett a Párbeszéd Magyarországért párt tagja, frakcióvezetője, később, 2014 és 2019 között Európai Parlamenti képviselője. A magyarországi zöld-politika egyik legismertebb és sokak szerint leghitelesebb tagja, végzettségét tekintve biológus. Vele beszélgettünk, a tavalyi EP-választás kudarcáról, az ellenzéki összefogásról, és arról is, hogy demokratikus keretek között leválható Orbán-rendszere.

– Több, mint egy év telt el az EP-választás óta. Hogy élte meg, hogy csak negyedik helyen szerepelt az MSZP és a Párbeszéd közös listáján, ami végül nem ért mandátumot?

– A politika már csak ilyen sport. Ezt a megállapodást tudtuk megkötni az MSZP-vel, a választók pedig nem díjazták eléggé ezt az egyezséget ahhoz, hogy mandátumot szerezzek. Sok oka van, hogy ez így történt, bele lehetne menni a szocialisták belső háborúiba, de akár abba is, hogy a Párbeszéd mögött a népszerű politikusai ellenére miért nincs elég erős társadalmi támogatás ahhoz, hogy ne kényszerüljön ilyen kompromisszumokra, de én ezt lezártam magamban. Örökre hálás leszek a sorsnak, hogy öt évig EP-képviselő lehettem, és csinálhattam a legjobb tudásom szerint. A magyar politika ennek ennyit szavazott meg. Örülök, hogy ezt a lehetőséget megkaptam. Az elvégzett munkával kapcsolatos visszajelzések alapján talán nem herdáltam el teljesen. De ahogy a focit gólra, a politikát szavazatokra játszák.

– Ha már az EP választás. 2019-ben szerte Európában erősödtek a zöld pártok és mozgalmak, de a leginkább zöldnek tekinthető magyarországi pártok (LMP és PM) végül nem tudott képviselőt juttatni az európai parlamentben. Mit gondol, mi lehet ennek az oka? Itthon egyelőre még nincs kellő támogatottsága a zöld-politikának?

– Igen is, meg nem is, ha nagyon semmitmondó akarok lenni. A 2019-es (és Nyugat-Európában azóta is erősödő) zöld hullám nem csak Magyarországot nem érte el, az EP-választás egyik nagy tanulsága az európai zöld család számára, amit azóta is közösen elemzünk, hogy miközben Európa nyugati felén látványos az előretörés, az EU déli és keleti tagállamaiban a zöld pártok nem tudnak tartósan megkapaszkodni. Pedig Magyarországon, és a régió más országaiban is azt látjuk, hogy a klímaválság, a környezetvédelem ügye, a zöld értékek egyre fontosabbak az emberek számára, csak ez a meggyőződés nem fordul át zöldpárti szavazatokba úgy, mint nyugatabbra. Pedig a hagyományos politikai rendszerrel errefelé is legalább annyira kritikusak az emberek, mint Németországban vagy Belgiumban, az alternatívákat mégis másfelé keresik. Van ebben talán valami megkésettség is, meggyőződésem, hogy néhány év múlva kedvezőbb lesz a helyzet, eljön a régióban is a zöld politika ideje. De nekünk, zöldeknek is elfogulatlanul szembe kell nézni, azzal, hogy mi az, amit jobban kéne csinálnunk. Magyarországon persze speciális a helyzet, az Orbán-rezsim olyan körülményeket teremtett, ahol nagyon kiéleződnek a politikai dilemmák, és más kérdések körül szerveződnek meg a meghatározó konfliktusok és táborok. Egy ilyen helyzetben egyszerűen másodlagossá válnak a választók sokasága számára a zöldek által képviselt ügyek. Nagyon nehéz helyzet, de nem lehetetlen küldetés. Látok pozitív jeleket, hogy egy konfliktusosat mondjak: a nagykörúti kerékpársáv ügyében jelenleg azzal küzd a fővárosi vezetés, hogy rengeteg budapesti számára nem elég zöld az a kompromisszum, ami végül megvalósult. Na, ez már valami! Igen, tessék látványos társadalmi nyomást gyakorolni, elvárásokat megfogalmazni, ez mozgatja mindenhol a politikát. Ha valaki öt éve azt mondja nekem, hogy a budapestiek egy ciklus múlva zöldebb irányba akarják tolni a zöld főpolgármestert, akkor nyilvánosan kinevetem. Én nagyon örülök ezeknek a fejleményeknek. Azt is biztató jelnek tekintem, hogy azokban a kérdésekben, amelyek annak idején a zöld politika képviseletének a kettészakadásához vezettek, sokkal nagyobb az egyetértés az LMP és a Párbeszéd között. Ez jó kiindulópontja lehet a magyar zöld politika megerősítésének.

forrás: Jávor Benedek facebook oldala

– Beszéljünk kicsit a belpolitikáról. Nem túl régi hír, miszerint az ellenzéki pártok megegyeztek abban, hogy 2022-re teljes lesz az összefogás, a Fidesz ellen. Ön szerint ez elegendő lehet a győzelemhez? Ha igen, milyen lehet Magyarország kormánya, 2022 után?

– Az ellenzéki együttműködés egy technikai kérdés, egyszerűen a jelenlegi választási rendszerben nincs más lehetősége az ellenzéknek a győzelemre. Ez olyan adottság, mint hogy kampánystáb nélkül sem lehet választást nyerni. De önmagában a kampánystáb megléte még nem garancia a győzelemre – így az összefogás sem vezet automatikusan 2022-ben ellenzéki sikerhez. Jó, lesz összefogás, lesz kampánystáb meg facebook-hirdetések, de mit mondunk az embereknek, mitől lesznek szavazók? Szerintem ez a nagy kérdés, és az együttműködésben való megállapodás csak a lehetőséget teremtette meg ahhoz, hogy akkor a következő másfél évben ne ezzel foglalkozzunk, hanem azzal, hogy az ellenzék milyen országot kínál az embereknek. És hogy ez mitől vonzóbb, mint az a neonacionalista, bezárkózó, az erőt fetisizáló vízió, amihez a Fidesz kéri a támogatásukat. Csak ennek révén számíthatunk arra, hogy az ellenzék a meglevő szavazók harci kedvének fenttartásán túl új támogatókat is tud szerezni a bizonytalanok táborából, vagy a Fidesz folyamatos szélsőjobbra tolódása közben lemorzsolódó szavazókból. Az eddigi ellenzéki támogatók mellett további minimum félmillió szavazó nélkül ebben a torz választási rendszerben nem lehet megverni a Fideszt.

– Ön vállalna tisztséget itthon, egy új, demokratikus kormányban?

– Ahhoz először látni kéne azt a kormányt, meg az általa képviselt kormányprogramot. A pozíció önmagában nem különösebben izgat, az a kérdés, hogy mit lehet megvalósítani ennek révén egy zöldebb, fenntartható Magyarországból? Ha helyre lehet állítani a környezetvédelem sóval behintett intézményrendszerét, fordulatot lehet végrehajtani az energiapolitikában, újra lehet gondolni a hazai víz- vagy erdőgazdálkodást, új alapokra helyezni a mezőgazdaságot, a területfejlesztést vagy a közlekedéspolitikát, akkor – bármilyen patetikusan hangozzék – azt mondom, hogy az elmúlt tízegynéhány évemet is ezért áldoztam a politikára, tehát volna értelme leülni a családdal, megbeszélni, hogy tudjuk-e vállalni mindazt, ami ezzel jár.

– Ellenzéki győzelem esetén leállítható lenne Paks II? Milyen alternatív módszerekkel lehetne kiváltani az atomenergiát?

– Igen, tulajdonképpen bármeddig le lehet állítani a paksi beruházást, persze minél később történik, annál nagyobb lesz a veszteség. De az igazi probléma nem is az, hogy fel lehet-e mondani a szerződést – fel lehet, legfeljebb Vlagyimir Putyin még kevésbé fog szeretni, mint eddig, de ettől még alszom majd valahogy. Hanem az, hogy miközben Magyarország szinte minden, energetikára szánt erőforrását a paksi bővítésre költi, mesterségesen blokkolja az alternatívák kiépülését, tiltja a szélerőműveket, nem teszi alkalmassá a villamosenergia hálózatot a megújulók széleskörű befogadására, nem fejleszti kellően a megújulókapacitásait, nem hajtja végre az elengedhetetlenül szükséges energiahatékonysági beruházásokat. Nem az az igazi tragédia, amit a kormány csinál (a paksi bővítés, bár ez is egy végtelenül ostoba projekt), hanem amit mindeközben elmulaszt megtenni, ezzel pedig a magyar energiarendszer végzetes elavulásához és sérülékenységéhez járul hozzá.

Amikor majd Paks II-t felmondjuk, vagy magától földbe áll a piaci körülmények miatt, akkor itt állunk majd, hogy úgy mondjam, letolt gatyával, és tényleg az energiaimport marad az egyetlen lehetőség. Vagy az, amit az elmúlt évtizedekben is csináltunk: lejárt szavatosságú, idejétmúlt gigaprojektekbe öljük a pénzt, aztán évtizedekig küzdünk az örökséggel, dotáljuk őket, közpénzből mentjük az állásokat, s próbáljuk valahogy felszámolni a gazdasági, társadalmi és környezetvédelmi következményeket. Eocén-program, a lignites Mátrai Erőmű, szénfillérek, hogy csak néhány példát említsek. Az alternatívákat egyébként nem kell kitalálni, dörömbölnek a kapun, csak hagyni kéne, hogy például a megújulók területén a piaci szereplők megvalósíthassák azokat a beruházásokat, amik meg is térülnek nekik, és az uniós forrásokat a hazai épületállomány 2030-ig való teljeskörű korszerűsítésére fordítsuk. Ne pedig azon törjük a fejünket, hogy hogy lehetne a szabályok kijátszásával mégis valahogy Paks II-re költeni az EU-s támogatásokat.

– Egyáltalán van rá reális esély, hogy választások során leváltható a Fidesz? Nem lehet, hogy Orbánék eljutottak már a lukasenkoi szintre, csak még a legmocskosabb módszereket nem kellett bevetniük?

– Magyarország azért még mindig messze van Lukasenka Belorussziájától. A pálya súlyosan nehezített, a médiaszabadság romokban, a választási rendszert a Fideszre szabták, a pénzügyi forrásokban felfoghatatlan különbségek vannak, a kisebb-nagyobb választási csalások bevettek, és a Fidesz mélyen beette magát az állami intézményekbe, a gazdaságba, a társadalomba, de azért az az elnyomás, ami Belaruszban van, bármennyire is imponál Orbánéknak, nem a magyar realitás. Megfelelő társadalmi támogatással lehet választást nyerni, és reményeim szerint utána kormányozni is.

– 2013-ban szakadt ketté az LMP, azért mert akkor a párt vezetése kizárta az együttműködést a többi ellenzéki párttal. 2020-ban ellenben az LMP is tagja az ellenzéki összefogásnak. Ön szerint mi változott az elmúlt hét évben?

– Egyszerű lenne azt mondani, hogy az LMP-ben maradt barátainknak kis spéttel esett le a tantusz, hogy mi is ez az egész, amivel szemben állunk, és ebből milyen következtetések adódnak. Nyilván örültem volna, ha 2012 őszén az általam frakcióvezetőként, és a frakció nagyobb fele által képviselt stratégia nyer többségi támogatást a párton belül, és egy egységes, erős LMP meghatározó szereplőként fordul rá az ellenzéki egyeztetésekre. 2012 nyarára fél év frakcióvezetés alatt 2-3-ról 10-11 százalékra hoztuk fel az LMP-t, finoman szólva más ütőkártyákkal a kezünkben ültünk volna asztalhoz, mint hogy a csupán alakulófélben lévő Párbeszédet képviseltük. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem csak az LMP álláspontja volt akkor más, mint most. A szavazók is fokozatosan, végleg talán csak a 2018-as vereséget követően tanulták meg és fogadták el, hogy ebben a választási rendszerben az együttműködés alternatívája a biztos vereség. Más volt akkor a választói érzület, nem csak az LMP vezetősége vagy tagsága, de a választói is megosztottak voltak akkor az együttműködés kérdésében. Olyan apróságokról nem is beszélve, hogy 2012-13-ban egy még radikális korszakának teljében lévő Jobbik tornyosult a széles ellenzéki együttműködés előtt nehézségként, miközben látjuk, hogy még ezzel a mostani középre húzó, a Fidesz által már régen jobbról megelőzött Jobbikkal való együttműködés is mennyi gond forrása. Szóval szinte minden megváltozott az elmúlt 8 évben, nem lehet a mostani álláspontokat egy-az-egyben visszavetíteni 2012-be.

– Megvalósulhat a jövőben, hogy az LMP és a PM politikusai újra egy platform alatt kooperáljanak? Mintha érezhető lenne némi közeledés, például Karácsony Gergely nem rég egy LMP-s rendezvényen szólalt fel…

– Én most már egyik pártban sem töltök be vezető szerepet, úgyhogy ezt a kérdést örömmel tovább passzolnám az illetékeseknek. Persze a Párbeszéd elnökségével, társelnökeivel most is szoros kapcsolatban vagyunk, tanácsadóként segítem a munkájukat, ezzel együtt amit mondok, tekintsük magánvéleménynek. Szerintem a helyzet az, hogy a két pártot annak idején szétválasztó stratégiai dilemmának immár azonos oldalán vagyunk, az általunk képviselt zöld politikai programok pedig nagyon közel állnak egymáshoz. Nincsenek nagyobb tartalmi különbségek, mint amik egy erős zöld párton belül elfogadhatók. A német, osztrák vagy francia zöldeken belül is igen nagy a vélemények sokfélesége a legkülönbözőbb kérdésekről. De elférnek egy szervezetben. Pusztán a két párt szövetsége ugyanakkor szerintem nem elég, két relatíve gyenge párt együtt nem biztos, hogy kiad egy erőset. Én inkább abban hiszek, hogy a meglevő platformokon és erőforrásokból közösen újraindítani egy olyan vonzó, befogadó, dinamikus és organikus folyamatot, amilyen annak idején az LMP megalakulásához vezetett, hogy a két párt meglevő támogatóin túl magunkhoz tudjuk vonzani mindazokat, akik szerint a 21. század legfontosabb politikai kérdései az ökológiai krízis, a klímaválság körül forognak, és akik hisznek abban, hogy mindezekre a zöld politika tudja megadni a helyes választ. Ez véleményem szerint sokkal több ember, mint az a 4-5 százalék, ami most a két párt összesített támogatása, ez a sok ember pedig a zöld politikát Magyarország jövőbeli sorsát meghatározó tényezővé teheti.

kiemelt fotó forrása: MTVA/Kovács Tamás